Hogyan tudjuk kizárni az életünkből azt, ami nem minket szolgál?

 Mostanában egyre több időm van arra, hogy hasonlókon gondolkodjak. Nevethetsz. De jó, hogy neki erre is van ideje (gondolhatod), de igazából, amikor a probléma már annyira égető, hogy nem tudsz aludni és érzed, hogy szükséges a változás, egészen más megvilágításba kerül az életed.

A problémák helyett a megoldásokra akarsz fókuszálni. Oké, oké, most rossz, de hogyan lehet ebből kilépni? Mit tegyek, hogy másképp legyen? Hogyan fogom ezt az egészet megváltoztatni?

Ismerős kérdések? Számomra eléggé. Az élet egy olyan dolog, ami egyszer áll rendelkezésünkre és valahogy ösztönösen jól akarjuk csinálni. Boldogok akarunk benne lenni, szeretnénk megteremteni az anyagi biztonságunkat, szeretnénk továbbörökíteni magunkból valamit (legyen ez egy blog, egy gyermek,  összességében egy dolog, amit mi teremtettünk) mindenesetre akarunk neki adni egy célt, vagy meg akarjuk találni a célját. Keressük folyamatosan a kérdéseinkre a válaszokat. 

És ezekben a nagy válaszadási folyamatokban bizony, vannak olyan állomások, amiket nagyon el kellene kerülni. Vannak olyan fájó pontok, amiket nagyon kellett volna ignorálni, de belekerültek az életünkbe. A lényeg abban manifesztálódik, hogy mi fel tudjuk-e ismerni, hogy kik azok az emberek, mik azok a külső hangok, amik lassan egy idő után már belsővé váltak bennünk, s nem minket szolgálnak? Amik nem mi rólunk szólnak, hanem arról a másikról, az ő végtelen sebzettségéről, szeretetéhségéről, fájdalmairól, amit már nem tud begyógyítani, mert a lelke közepén ott tátong egy hatalmas kráter. A szeretetlenség szakadéka.

Tehát az első pont, az azonosítás! Kell-e nekem odafigyelnem egy olyan emberre, aki a szeretet zászlaja alatt gyűlölettel fordul felém? Kell-e, hogy számítson nekem az ő véleménye, keresetlen mondatforgácsai? Habár az ő hozzáállását nem, a sajátomat bizony igen, meg tudom változtatni. Efelől én döntök. Ezt az elhatározást én hozom meg. És nyugodtan mondhatok nemet.