Hétköznapi speciális kríziseim(nk)

 26 éves vagyok, gyógypedagógus. Hallássérült és beszédfogyatékos gyerekekkel foglalkozom. Van egy falkánk. Minden nap bemegyek oda. Körbeszaglásznak, eldöntik, hogy közéjük való vagyok-e. Számon tartanak engem. Tudják, milyen színű a táskám, milyen cipő van rajtam, milyen hosszúságú a hajam, mikor kellene fodrászhoz mennem. Emlékeztetnek arra is, ha nem vagyok elég következetes. Nekem ezt kellett, neki miért nem? Hallottam már eleget.  

Minden hibámmal szembesítenek. Cserébe én is próbálok Nekik tanítani valamit. Talán a szeretetről, arról, hogy hogyan ne bántsuk a másikat, hogy mit kell mondani azoknak a tanároknak, akik szembe jönnek. Tisztelet, jómodor, összefogás, magánhangzók, mássalhangzók intergalaktikus űrutazás történik, eszeveszett tempóban rohanunk a különböző témák között és sokszor elfelejtem, hogy mit nem kellene elfelejtenem.

Ők is... elhagyják a cuccaikat, visszafordulunk az ebédlőből, a bőröndben lapuló fél kollégium miatt, vagy mert nem sikerült átvenni a kinti cipőt. Nem vagyunk tökéletesek, nem hagynak egyedül (ebben sem), egyetlen percre sem. Mint egyén, ha átlépem az osztályunk küszöbét, megszűnök létezni. Átveszi a testem felett az uralmat valaki új, valaki más, akiben folyton visszhangzik az akusztikai visszacsatolás: Szandi néni, Szandi néni, Szandi néni, s míg el nem hagyom az iskolát, csak visszajátsz, visszajátsz, visszajátsz.