Panka

Életem egyik legnehezebb vizsgaidőszaka volt ez a 9. Annyiszor akartam feladni, otthagyni,  annyiszor keseredtem el. Ugyanakkor felálltam, akkor is, amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, mert volt ilyen is. Amikor reggel elsírtam magam, mert olyan szabadon választható tárgyat vettem fel, ami csupa anatómia volt és úgy éreztem, hogy ezt ilyen rövid idő alatt képtelenség megtanulni és én sose fogok levizsgázni belőle. Inkább bebújtam a takaróm alá ötévest játszani, mintha elmenekülhetnék  a kötelezettségeim elől, pedig sajnos ez egyáltalán nincs így. A felnőttség ott kezdődik, hogy felelősséget vállalsz a tetteidért, hogy szembenézel olyan dolgokkal, amikről tudod, hogy nem fognak sikerülni, hogy megpróbálsz annak ellenére is túlvészelni egy időszakot, hogy úgy érzed, az szinte lehetetlen. Mert mi a vizsgaidőszak? Egy lehetetlen küldetés és hogyan válik lehetségessé? Isten azzá teszi.  Köszönöm annak a bácsinak, aki a vizsgaidőszak végén azt mondta nekem,

Kisebb visszatekintés következik: 2 és fél évvel ezelőtt volt egy álmom. Azért adtam be a jelentkezésemet a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karra, mert logopédus akartam lenni, a beszéd- és nyelvi fogyatékossággal élő gyermekek segítője. Ez a szándék ma sem változott, viszont a tanulmányaim során folyamatosan megkérdőjelezik a kompetenciámat, mintha ez  kötelező volna. Ez nem is lenne probléma, ha bővelkednék önbizalomban és egyéb olyan dolgokban, amikben az egészséges énképű emberek teljében vannak, de ez nem így alakult. Az életutam úgy rendezte, hogy egy szorongó, félénk,  folyamatos pozitív visszacsatolásokat kereső ember legyek, így ebből adódóan, a bizonytalanság, kérdések, folyamatos bizonygatása annak, hogy jó vagyok, értékes vagyok,  nagyon nyomasztóak a számomra. Nem értem, hogyha bekerültem erre a szakirányra, miért kell minden egyes vizsgán megkérdőjelezni az alkalmasságomat? Nem azért kerültem be, mert jónak találták az artikulációmat, hangszínemet, beszédtempóma