Panka

Karácsony volt. A küszöb előtt álltam, kulcsokat kerestem, amik persze, rendre megint a táskám legmélyén voltak. Felsóhajtottam, mennyi időbe telik ez is, megkeresni a lakásba vezető egyetlen lehetőséget, de természetesen ugyanolyan erősséggel túrtam tovább és hihetetlen gyorsasággal pásztáztam végig a táskám megannyi szegletét. Meg is lett a kulcs, elégedetten illesztettem bele a zárba, könnyedén fordult, átlépve a küszöböt pedig pont felrúgtam egy jókora csomagot. Először meglepetten konstatáltam, hogy valaki a tudtomon kívül bejutott a lakásomba. Pillanatok töredéke alatt özönlött agyamba ezernyi gondolat, de ahogy a zár felé tekintettem, nem láttam sehol a behatolás jeleit, nem voltak lábnyomok, minden ugyanúgy hevert, ahogy itt hagytam. Nem vagyok biztonságban - erősödött  bennem a dráma és terápia órákon már oly sokszor ismételt  mondat első szám első személyű állítása és rájöttem, hogy az, hogy napok óta nem tudok aludni a csótányok puszta gondolatától sem, sokkal barátib

Amikor egészen pici voltam (haha) gimnazista és általános iskolás, mindig azt gondoltam, hogyha sokkal nagyobb leszek, sokkal több barátom lesz. Ha szorongva aludtam el, vagy rossz érzésekkel a szívemben, akkor azzal biztattam magam, hogy majd minden másképp lesz.  Rá fogok találni önmagamra, meg fogom találni a saját utamat és tele lesz az életem élményekkel és lehetőségekkel csak győzzem kivárni. Ilyenkor sokszor azt is elképzeltem, hogy hirtelen öregedek vagy 10 évet, felvételt nyerek az egyetemre és minden sínre kerül az én kis szorongásokkal teli életemben. Már akkoris egy nagyon félénk, szorongó gyermek voltam, de egy olyan közegben, ahol szinte mindenki ismert. Tudták, hogy mire vagyok képes, mik az erősségeim, mik a gyengeségeim és aszerint (azon a tükrön keresztül) szemléltek engem. Minden napom ugyanabban a rutinban telt. Kollégiumi ébresztő, reggeli rutin, reggeli, iskola, szilencium, zongora, szilencium, este - a napok csak mentek és mentek, én meg biztonságban ér