Panka

Nem szeretem ha nem vesznek észre, mert a körülöttem lévő világ befogadhatatlan mennyiségű részecskéitől, határozottan elkülönülnek testfelületeim apró rezdülései. Nem szeretem a közönyt - én is lélegzem, élek, gondolok, érzek, közvetítek, felveszek, keringetek, leadok. Most épp tapogatok, billentyűzetnyi karakterek kontúrvonalait simogatom be a kezem alá. Közben persze gondolkodom.. a mai napról vagy az előzőről, vagy hogy miért történik velem. Mindegy. Sokszor fájdalmas a felismerés,  hogy mekkora közöny vesz körül, s hogy mennyire kevés embernek számítok vagy számítottam valaha. A facebook csak egy álintelektüel izé, a likeok milliője hamis képest fest - élhetsz egy olyan világban, ahol 150 ember tetszikel és közülük  talán páran vissza is integetnek, ha köszönsz nekik, a többiről nem elmondható, hogy emberszámba venne. Akár meg is halhatsz egy villamosan és órákig üldögélhetsz rajta, reménykedve, hogy észreveszi(k), hova szólt az utad.....

Amikor úgy érzem , hogy nem bírok ennyi félelemmel együtt élni, akkor arra gondolok, hogy majd egyszer úgyis elmúlik  minden. Ha pedig egyszer úgyis elmúlik minden, akkor talán megtapasztalom, hogy milyen szorongások nélkül élni, mert bizonyára lehet, csak én még nem találtam meg a hozzá vezető  utat, de nem szabad feladnom. Miért nem szabad feladnom? Azért mert úgy gondolom, hogy mások sokkal nagyobb terhekkel is képesek élni és harcolni. És nekem is meg kell tanulnom harcolni és visszaparancsolni a szorongásaimat egy sötét sarokba -  mert odavalóak. Nem szabad nekik teret engednem, mert akkor sohasem fogok tudni olyan életminőséget folytatni, amilyet szeretnék. És amik mostanában történnek velem, azok sajnos nem motiválnak, és ha változást akarok, akkor nekem is változtatnom kell.      - Hát te mit csinálsz itt? - kérdezte tőle.      - Iszom - felelte gyászos képpel az iszákos.      - Miért iszol? - kérdezte a kis herceg.      - Hogy felejtsek - felelte az iszákos.      - Mit?

23 nap múlva ünneplem a 23. születésnapomat, ennek a mérföldkőnek az örömére pedig elhatároztam, hogy visszatérek egy olyan tevékenységhez, ami nélkül nem igazán tudok élni és sokáig szimbiózisban is voltunk - ez pedig nem más, mint az írás. A 23-as ciklus remélhetőleg terápiaként is szolgálhat majd, ráadásul az utóbbi évek tényleg úgy suhantak el, hogy szinte alig maradt róluk bármilyen írásos emlékem, ami eléggé döbbenetes. Régebben mindig volt egy napló, vagy egy kisebb füzet, amibe a gondolataimat feljegyezhettem, ha úgy éreztem, hogy telítődök, de most valahogy olyan nagyfokú stressz és megfelelni akarás kerített hatalmába, hogy az olyan szép és lelkemnek kellemes dolgok, mint az érzelmeim papírlapokra való kivetülése háttérbe szorultak.  De sebaj, hiszen ezen könnyedén lehet változtatni és szándékomban is áll, úgyhogy a közeljövőben talán a blog is kap egy új löketet, hiszen valószínű, újabb és újabb tartalmakkal bővül majd, csak győzzétek kivárni - már akik olvassátok.