Novella neked

Karácsony volt.
A küszöb előtt álltam, kulcsokat kerestem, amik persze, rendre megint a táskám legmélyén voltak. Felsóhajtottam, mennyi időbe telik ez is, megkeresni a lakásba vezető egyetlen lehetőséget, de természetesen ugyanolyan erősséggel túrtam tovább és hihetetlen gyorsasággal pásztáztam végig a táskám megannyi szegletét. Meg is lett a kulcs, elégedetten illesztettem bele a zárba, könnyedén fordult, átlépve a küszöböt pedig pont felrúgtam egy jókora csomagot.
Először meglepetten konstatáltam, hogy valaki a tudtomon kívül bejutott a lakásomba. Pillanatok töredéke alatt özönlött agyamba ezernyi gondolat, de ahogy a zár felé tekintettem, nem láttam sehol a behatolás jeleit, nem voltak lábnyomok, minden ugyanúgy hevert, ahogy itt hagytam.
Nem vagyok biztonságban - erősödött  bennem a dráma és terápia órákon már oly sokszor ismételt  mondat első szám első személyű állítása és rájöttem, hogy az, hogy napok óta nem tudok aludni a csótányok puszta gondolatától sem, sokkal barátibb, mint, hogy valaki a tudtomon kívül, szemmel tart engem és a lakásomat is. Már egészen rám dermedt a második emeleti bérelmény összes sötét gondolata, amikoris végül úgy határoztam, hogy kezembe veszem az ismeretlen eredetű csomagot. Cikormányos betűkkel díszelgett rajta: Szeretettel neked.
Mégis ki adhatta ezt az ajándékot? És mit akarhat tőlem? Nagy fújtatások közepette megrongáltam a kültakarót képező fenyőfásan díszített szép csomagolást, lefejtettem a szorgalmas kezek által elhelyezett celluxmaradványokat és láss csodát, ott volt egy üres doboz, benne az instrukcióval:
- Menj ki a postaládához, vedd ki belőle a levelem!
Remek. Néhány grimasz kíséretében valóban elsétáltam a 4 emeletes lakóépület postaládáit magába foglaló falterületéhez. Eddig még csak csekkeket vadásztam ki innen, dehát végülis mindegyis, ugyanolyan procedúra egy levelet is előhalászni ebből a ládából, nem lesz semmi drámaian meglepő fordulat, nem fog felrobbanni senki és a világ is megy tovább...
- De biztos, hogy ki akarom én ezt venni? - még néhány percig tétováztam, körbenéztem,  nem volt sehol senki. Bezzeg máskor, amikor aludni szeretnék, a lépcsőház mint egy túlzsúfolt játszótér, megtelik auditív ingerekkel, amiket nem igazán akarok befogadni. Ahogy az ujjaim megérintették a levelet, valami különös izgalmi állapot kerített hatalmába szóval jó erősen belecsimpaszkodva a küldeménybe rángattam ki rejtekhelyéről, mert még mindig nem kaptunk kulcsot a postaládához és hiába voltunk a ház lakói a leveleinket sajnos bizony sokszor komoly erőfeszítésekkel vehettük a birtokunkba.
De ott volt és rajta állt a nevem, nekem címezték, bizony. Feltéptem, mint ahogy rendre szoktam a borítékokat, én nem igazán szentelek ennek különösebb procedúrát, nem fogok késeket kivenni a fiókból, hogy ízlésesen és megadva a módját tárulhasson a szemem elé a tartalom. A pici, gyöngybetűs írás, habár nem vagyok grafológus, mindig csak járni szerettem volna ilyen tanfolyamokra, nem azt tükrözte, hogy a levél feladója valami rosszat akarhat nekem.
- Ülj le és olvasd el figyelmesen, amit mondani akarok - fogtam és felgyalogoltam a postaládáktól, ismételten átlépve a küszöböt és a konyhába érkezve kihúztam az asztal mellőli széket, hogy helyet foglalhassak. A kényelmem biztosítva volt, az asztalon egy magányos teáscsésze árválkodott, az esti fények melegében fürdőző konyha pedig még tele volt azokkal a tapétákkal, amit az előző lakók hagytak itt nekünk ajándékba.
- Mostmár csak olvasni kell - nyugtáztam magamban a gondolatot, mintha lefekvéshez készülődnék és hirtelen az összes stressz és napi gond keltette gyűrődés kisimult a homlokomon. Ha belenéztem volna egy tükörbe, most biztos szebbnek látom magam, vagy jobbnak, mint úgy általában.
- Az az igazság, hogy eljött a pillanat, hogy megérkezzen az életedbe ez az ajándék. Tudom, soká váratott magára, de már nem bírtam nézni, ahogyan és amiben élsz. Nem én vagyok a legjobb barátod, sosem voltam az, nehéz helyzetekben bizonyára én is hátat fordítottam neked és nem tartottam ki melletted, mint ahogy  azt vártad volna, de úgy érzem ezzel tartozom neked.
Üres a doboz, igaz? Fura egy meglepetés... Biztos, valami finom édességet reméltél benne. Ennél azonban sokkal értékesebbet akarok közvetíteni.
- Kérlek most először életedben legyél fontos önmagadnak és kezdd el megszeretni önmagad! Te vagy az, akivel a hátralévő életedben együtt kell élned, igen, te saját magad. Azért kaptad ezt az üres dobozt, hogy megtöltsd olyan érzésekkel, amikből építkezhetsz.
Engedd el, azokat az embereket az életedből, akik úgy érzed, hogy visszatartanak, hogy kihasználnak, hogy nem becsülnek eléggé téged, az erőfeszítéseidet!
Adj helyet a szívedben új kapcsolatoknak, adj magadnak esélyt arra, hogy boldog lehess, hiszen mindenki megérdemli, hogy megtapasztalhassa ezt az érzést.
Tanuld meg elengedni azokat a sérelmeket, amik már régóta követnek azon az úton, amin elindultál. Nevess, szeress többet, élj boldogan, hiszen rövid az élet és te pont nem az a személy vagy, aki szeretne ezekkel együttélni!

Ismerlek és bízom benned!

Egy kedves ismeretlen