Azt mondtad...

Nézem a plantánfa-plafont,
az előszobát keretező sok
kis apró bogarat.
Poloskák.
Azt mondtad,
már találkoztál velük,
a régi albérleted tele volt
élősködőkkel.
Nekem ez a sok kis fekete folt
újnak hat. Pedig mások azt mondják,
nincs új a nap alatt. Én már nem tudok dönteni.
Ez a sok ambivalens érzés,
szerteágazik bennem, mint elnyújtott, hosszú kilégzés
egyik pillanatban itt, egy másikban már
beszédtechnika órán vagyok,
pedig még nem is vágtam videót,
azt se tudom, mi az snitt,
vagy hogyan kell elszívni egy cigit..
nem tudok semmit és egyszerre mindent is tudok.

Azt mondtad,
nem fog fájni,
kiáltok kettőt és készen vagyunk,
felállok a székből és ott hagyjuk az egészet.
Egy egészen picike vágás lesz, utána két öltés.
Úgy tettem, mintha nem hatna rám
a szomszéd szobából jövő üvöltés,
az előszobában lakó poloska család,
vagy mindaz a rettenet,
amit magammal cipelve itt hagyok.
Talán ezt teszik a nagyok,
szájukba harapva,
leláncolva üldögélnek emocionális teraszuk egyik szegletén..
Biztos, nekik is azt mondtad,
nem fog fájni.

2019.12.10.