Amikor nem tudod, amikor úgy érzed, hogy lehetetlen

A logopédia gyakorlatomon, van egy gyerek, aki rendkívül félénk. Nagyon okos és hihetetlen aranyos, ahogy tépelődik magában, hogy mit mondjon vagy ne mondjon, de nála is kiütközik egyfajta bizonytalanság. Általában halkan beszél és kétszer is átgondolja, hogy mi lesz majd az, amit közvetít felénk - mintha belülről azt érezné, hogy ne haragudjatok, én ezt nem tudom, nem vagyok képes arra, hogy megcsináljam.

Ahogy beszélt róla a gyakorlatvezető tanárunk, magamra ismertem. Csak ültem ott, mint valami halálra fagyott ember földbe gyökerezett lábakkal és éreztem, hogy egyik pillanatról a másikra átnedvesednek a szemeim. Valahogy minden szónak, amit a gyakvez mondott, súlya volt. Nemcsak az én életemben, hanem annak a pici lánynak is az életében, aki alig lehetett vagy négy éves.
De miért fél, mitől félünk annyira????  Nem tudom megválaszolni.

Múltkor arra kényszerültem, hogy egy számomra teljesen idegen emberrel beszélgessek (ritka alkalom) és minden második mondatom után megjegyeztem, hogy én amúgy nem tudom. Na már most honnan eredhet ez a nagyfokú önbizalomhiány? Miért gondolom magamról azt, hogy semmit sem tudok, amikor már rengeteg mindent elvégeztem és megcsináltam? Miért nem tudok hinni magamban?

Minden nap, amikor felkelek, úgy érzem, hogy lehetetlen. Lehetetlen, hogy olyan legyek, mint mások. Lehetetlen, hogy azon a napon, amelyiken felébredtem, amelyikben létezek, minden olyan feladatot megcsináljak, amit előre elterveztem és úgy viselkedjek, mint a nem szorongó emberek... érzem, hogy nem fog menni, elszorul a torkom, görcsbe rándul a gyomrom, és  a szégyen erőteljes érzését élem át, sokszor már próbálkozni sem akarok.

Tanult tehetetlenség? Lehet. Valahol magamban már réges-rég elfogadtam, hogy nem vagyok képes arra, hogy magamtól is megcsináljak dolgokat. A problémamegoldó-képességem vetekszik egy nagy kövér nullával. Mikor kicsi voltam és valamit meg kellett csinálnom, akkor a szüleim sohasem voltak elég türelmesek ahhoz, hogy ha kell százszor elmagyarázzák, hogy hogyan kell egy dolgot véghezvinni, hanem mindig fogták és inkább kikapták a kezemből, ami épp benne volt és megcsinálták helyettem. Én meg csak pislogtam körbe... hogy mi van? Eleinte talán örültem is, hogy kell olyan sokáig küszködnöm, de aztán beletanultam ebbe az egészbe és az a kísérletező, próbálkozó énem, aki felderíthetett volna, tapasztalatokat szerezhetett volna, napról-napra egyre inkább háttérbe szorult.

A gyereket hagyni kell próbálkozni, hogy a saját bőrén is megtapasztalhassa, milyen az, amikor ő, a saját elgondolása, megoldóképlete révén tud megcsinálni, egy olyan dolgot, amit mondjuk lehetetlennek tartott. Nem szabad megtanítani neki ezt a te úgysem tudod megcsinálni.. semmire sem vagy jó látásmódot,  mert rengeteg lehetőséget elvesz tőle.