Van egy álmom

Kisebb visszatekintés következik:
2 és fél évvel ezelőtt volt egy álmom. Azért adtam be a jelentkezésemet a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karra, mert logopédus akartam lenni, a beszéd- és nyelvi fogyatékossággal élő gyermekek segítője. Ez a szándék ma sem változott, viszont a tanulmányaim során folyamatosan megkérdőjelezik a kompetenciámat, mintha ez  kötelező volna. Ez nem is lenne probléma, ha bővelkednék önbizalomban és egyéb olyan dolgokban, amikben az egészséges énképű emberek teljében vannak, de ez nem így alakult. Az életutam úgy rendezte, hogy egy szorongó, félénk,  folyamatos pozitív visszacsatolásokat kereső ember legyek, így ebből adódóan, a bizonytalanság, kérdések, folyamatos bizonygatása annak, hogy jó vagyok, értékes vagyok,  nagyon nyomasztóak a számomra. Nem értem, hogyha bekerültem erre a szakirányra, miért kell minden egyes vizsgán megkérdőjelezni az alkalmasságomat? Nem azért kerültem be, mert jónak találták az artikulációmat, hangszínemet, beszédtempómat és még egy sor olyan dolgot, amit lehet, meg se tudok nevezni? Hány próbát kell még kiállnom ahhoz, hogy bizonyítsak, jó szakember tudok lenni? Panaszkodnak, hogy szakemberhiány van, hogy kevés az olyan ember, aki ezt a hivatást választja. Vajon miért? Mert akkora szakadékot látnak saját maguk és a jó gyógypedagógus fogalma között, hogy arra a megállapításra jutnak, nem tudják áthidalni. Inkább abbahagyják a képzést, mintsem az irracionálisan felnagyított szakember képét megpróbálják elérni. Ráadásul a követelményekről, a sok felesleges körről, a tanárok habitusáról  ne is beszéljünk.
Persze, ez nem azt jelenti, hogy nincsenek jó tanárok, mert nagyon sok kedves, segítőkész tanár alkotja a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar pedagógiai testületét, csak amikor harmadjára kell csinálnod egy vizsgát, és minden egyes megmérettetés olyan, mint egy sziszifuszi küzdelem, akkor lehet, hogy te saját magad is megkérdőjelezed a kompetenciáidat. Hogy miért vagy ott és miért kell ennyit és miért van az, hogy hatalmas mennyiségű erőfeszítések révén is van még egy, meg még egy vizsga és nem tudsz szintet lépni, pedig ez nem is a Mario.
És mindig minden vizsgaidőszaknak megvan a mumusa, egy vizsga, ami behúz és nem sikerül és ott vagy megint, hogy nincsenek meg azok a kreditek és hiába próbálod, nem tudod teljesíteni. Miért kell rettegve vizsgázni menni? Miért kell félnie a hallgatónak? Ráadásul a tanár miért nem tudja átérezni, hogy ez mégiscsak egy teljesítményhelyzet, aminek a kicsengése elég fontos,  és valószínű ő is vizsgázott eleget, hogy abba a pozícióba juthasson, ahol most van. Miért?