Értelmetlen szenvedés?

Van-e olyan, hogy értelmetlen szenvedés?

Szerintem igen, de akik a minden okkal történik (körülötted) elvet követik, azok szerint talán az értelmetlen szenvedésnek is van értelme?

Mit értek (én) értelmetlen szenvedés alatt? Azt, amikor nagyon rossz dolgokon mész keresztül, de ennek a lejtőnek, huzamosabb hangulati állapotnak nincsen egy konkrét célja, ugyanis nem tudsz tanulni belőle, vagy ha tanulsz belőle, akkor olyan konzekvenciát vonsz le, ami úgysem tudja megváltoztatni a múltadat, vagy az életedet.

Vegyünk egy példát: valaki autóbalesetben lebénul, mert a másik gépjármű vezetője ittas állapotban ült a volánhoz.

Ebből mit tanulhat? Abban az időpontban nem lett volna szabad összetalálkoznia, azzal a másik kocsival? Vagy hogy a fiatalok nagyon szeretnek inni és alkoholtól fűtve beülni egy olyan kocsiba, amit apucika vett nekik drága pénzen?  Mások cselekedeteit nem irányíthatjuk, és sokszor úgy érzem, hogy a saját magunk cselekedetei felett sem tudunk úrrá lenni. Néha elveszítjük a kontrollt és az életünket valami teljesen más erő kezdi el hajtani, de nem mi, saját magunk...

visszatérve az előzőekhez:

Nem tehet róla, hogy abban a pillanatban, vesztette el X,Y a kontrollt a gépjárműve felett és akkor került szembe vele az utakon.
Egyáltalán ki dönti el, hogy valakinek az élete szenvedésre vagy örömre lesz ítélve?  Vagy milyen alapon lesz az egyik embernek csodálatos a másiknak pedig borzalmas az élete?
Nem mindenki megérdemelné, hogy azt a kevés időt, amit itt a Földön tölt el, boldogságban, szeretetben, nyugalomban töltse el? Természetesen ezekre a válasz igen.
Senki sem szeret szenvedni, ugyanis míg az öröm hozadékai virágoznak a lelkünkben, a szenvedés csak nagyon kevesek lelkében fog bármilyen növényt is hajtani. S ha azt hisszük, olyan mondatokkal úrrá leszünk a szenvedésen, mint:

a szenvedés által jobbá lesz a szív

....akkor még nem igazán láttuk az értelmetlen szenvedést beleköltözni olyan emberek alakjába, akik egyáltalán nem tudnak megküzdeni vele. Ugyanis a coping (megküzdés), az személyiségfüggő. Van, aki a terhek alatt pálmává válik, de olyan is, aki összeroppan, mert nem bírja cipelni, amit rámértek.

"Most már igazán nem tudom: a sorsot
hogyan s miképpen rendezed.
De bujdosók könnyében s bánatában
nem lelheted Uram a kedvedet." 

 fogalmazza meg Wass Albert is a Mikor a bujdosó az Istennel beszél című versében.

Ráadásul, mikor azt olvasom: azt bünteti, kit szeret, másképp ő nem is tehet? Akkor elgondolkodok azon, hogy akit szeretünk, azt szenvedésre akarjuk ítélni? Nem azt akarjuk, hogy boldog legyen, hogy mindennel, amivel találkozik, el tudjon bírni? Vagy, ha Isten szenvedést ad az embernek, miért nem biztosít hozzá kellő erőt is? Vagy miért válogat ezen a ponton is, hogy az egyiknek többet ad, a másiknak kevesebbet? 

Egyszerűen hiába keresem ezeknek az értelmét, nem találom.

Miért van, hogy valaki fogyatékos lesz, vagy szorongó/depresszív hajlamú? Miért hagyja magára az embert az Isten?  Pedig megígéri neki:

"Ne félj, én veled vagyok"