Bizalom

Az utóbbi időben rám járt a rúd, a barátságaim, barátaim tekintetében, ugyanis én rendre abba a hitbe ringattam magam, hogy a barátság arról szól, hogy az ember mégiscsak bármit megoszthat a másikkal. Ez azonban nem így van. Tudom, hogy nehéz velem, nehéz a személyiségem, illetve az az élethelyzet is, amibe belekerültem, és nem látok mindent tisztán és racionálisan - hiszen én alapvetően egy olyan ember vagyok, aki nagyon intuitív és az érzelmei befolyásolják - de a mai napig meg tudok lepődni olyan dolgokon, amiket egyesek barátság alatt megengednek maguknak.
Miután fellelkesedtem, hogy esetleg egy régi barátságomat feléleszthetem poraiból és tényleg megtiszteltem a másikat azzal, hogy megosztottam vele mindent, ami velem történik, megkaptam, hogy érzelmileg zsarolom és hazugságokra kényszerítem őt. Hát ez bámulatos.
Ráadásul nem is a személyem miatt beszélgetett velem, hanem sokkal inkább csak azért, hogy megtalálja, annak az állapotnak a megoldását, amiben szenvedek.
Így kell ezt csinálni. Ha valaki mélyen van, rúgjunk bele lehetőleg nagyokat, hogy még szarabbul érezze magát. Teljesen kiábrándultam ebből az emberből... én tényleg annyira szerettem volna egy kicsit is támaszkodni rá. De miért is gondoltam, hogy bármi, ami velem történik önzetlen lehet? Hogy én érdeklem és nemcsak valami furcsa esetként tekint rám, amiből tanulni lehet?
Ha valakinek az életben egyszer igazán szüksége van rád, vagy csak arra, hogy kibeszélje magát neked, akkor ne csinálj ilyet.
Vagy ha nem akarsz vele beszélgetni, nem akarod követni az életének eseményeit, mondd meg neki, hogy ez neked nehéz és hálátlan feladat. Biztos, hogy meg fogja érteni. De ne színleld, hogy érdekel, ha nem így van, mert ez az egyik legundorítóbb dolog, amit egy olyan ember, akinek szüksége lenne rád, megtapasztalhat.
Nagyon szomorú vagyok
és nagyon csalódott is.