Az egyedüllétről

Múltkor az egyik előadást hallgatva előkerült, a támogató/segítő attitűd. Hogy ez mennyire van jelen a társadalmunkban? Nem nagyon lehet meghatározni. Persze vannak rá különböző törekvések, ilyen például  Zimbardo egyik kísérlete is, amit a fővárosban, Budapesten végez, de ez személyenként eltérő és (szerintem) rendkívül bonyolult feladat. A történelemben számos példa van arra, hogy a stigmatizáció eltörölhetetlen. Hiába a prédikációk, a társadalom törekvése, arra hogy az emberek elfogadóbbak, nyitottabbak, odaadóbbak legyenek felebarátaik iránt, valahogy mindig hiba keletkezik a gépezetben. A hasonló-hasonlót vonz elv tökéletesen működik. Az extrovertált emberek keresik egymás társaságát és akkor érzik jól magukat, ha felszabadultan hahotázhatnak, tombolhatnak különböző szórakozóhelyeken, Önbizalmuk nehezen megingatható, nekik mindig akad  egy olyan társuk, akivel megbeszélhetnek mindent és tökéletes az összhang közöttük.  Az introvertált embereket azonban, már kevesebbet látjuk csoportban, mert fenntartásaik vannak magukkal szemben is. Lehet épp zavarja őket, az a fajta börtön, amibe az introvertáltságuk révén belekerültek. Nincsen meg bennük az az összetartozás tudat, hogy mi mind introvertáltak vagyunk és erősítenünk kell egymást, hanem szétszóródva egyen-egyenként fellelhetőek a világban. S kiből lesz rövid idő elteltével perifériára kikerült, magányos ember? Leginkább az utóbbi rétegből, akik hagyják elkallódni magukat, illetve a csoporthoz tartozó tagokat is. Az introvertált ember tele van félelemmel:
Vajon szerethető vagyok? Elfogadnak mások? Mit mondjak,hogy szimpatikus legyek? Megígéred, hogy a barátom leszel? 

Míg az extrovertált ember reakciói: Szerethető vagyok, elfogadnak mások, van határozott véleményem, ki is merek állni mellette. vannak barátaim, mindenben meg tudom találni a szépet. 0-24-ben, nem azzal van elfoglalva, hogy hogyan tudna megfelelni másoknak. Egy introvertált ember szinte mindent meg tud tenni mások szeretetéért, mert kell neki a visszajelzés, hogy nélkülözhetetlen és értékes, míg az extrovertált ember mindezek tudatában van. Ezek a gondok egyébként neveltetésből is fakadhatnak. Rengeteg önbizalom hiányos ember családi háttere katasztrofális. A szülők maguk sem tudták, hogyan neveljék fel a gyerekeiket és nem is vették a fáradtságot, hogy észrevegyék az általuk kiépített nevelési technikák hibáit. Figyelni kell a gyermekek reakcióira, Ha szülő vagyok igenis felelősséget vállaltam és vállalok minden nap a megszületett gyermekemért. Ha látom rajta, hogy segítségre van szüksége, akkor segítek rajta. Megnyugtatom, ha kell. beszélgetek velem ha látom rajta, hogy fáj neki valami. Nem adom fel, minden nap próbálkozok, ha nehezen nyílik is meg nekem.

Az, hogy teremtünk egy ideális képet magunkban a gyermekeinkről, családunkról nem elég. Vagy éppen dicsekszünk másoknak, hogy jaj nekem milyen szép gyermekeim vannak és tanulnak és ezzel meg is elégedünk.  Mindig tenni kell azért, hogy jó legyen a kapcsolat a szülő és gyermek között, hogy a gyerek elmondhassa mi bántja, ha félelmei támadnak, ne másoktól, tőlünk próbáljon meg segítséget kérni. Ez nagyon fontos (szerintem): A szülő-gyermek kapcsolat szinte a legszorosabb kötődési forma.

Meg kell élni a szeretet, és nemcsak látszatot festeni róla, A felelősségvállalás pedig. nemcsak a családon belül, kell hogy meglegyen, hanem magában a társadalom tagjaiban is. 

- Felelős vagyok az embertársaimért, és énmagam is hozzájárulhatok a fejlődésükhöz. 

Ha látom, hogy szükséget szenvednek, nem hagyom magukra őket. A próbálkozásaim irányukban, nem szűnik meg akkor sem, ha épp nem látom eredményüket. Mert nincsen jogom hozzá, hogy lemondjak róluk, Isten sem mond le rólunk, sohasem.

Ott áll egyedül.. szerinted ő választotta az egyedüllétet? Vagy te is tehetsz róla, hogy egyedül maradt?