A fóbiákról

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt határozottan nem érdekelt a pszichológia. Mindazok az emberek, akik pszichológusnak készültek, nagyon elgondolkodtattak.
Olyan kérdések tolultak a fejembe: hogy most ezt komolyan tudomány?  Hogy is lehetne az emberek lelki életével, gondjaival, problémáival megküzdeni, úgy, ha erre nincs egy konkrét mechanizmus? Másrészt úgy véltem, hogy ez egy ilyen modern kori hivatástudat. Nem tudom hová menjek tanulni, de szeretnék az embereken segíteni, olvastam pár jó cikket a psziché vagy valamilyen pszichológiai témájú magazinban (Nők Lapja, hahaha)  és akkor na, legyen a pszichológia.  Talán annyira felkapott lett ez a szak az utóbbi időben, mint a kommunikáció és média. Lehet, hogy sokan élvezik is, hogy nem kell a saját nehézségeikkel megküzdeniük, 0-24-ben, hanem hallgathatják más problémáit, de valóban közel lehet kerülni valakihez úgy, hogyha te soha nem élted át azokat a nehézségeket, amikkel ő szembesül nap mint nap?
És hol marad a hitelesség?
Mert, ha elolvasom József Attila verseit, vagy irodalmi művek kerülnek a kezembe, akkor azok mindegyike személyes élményen  alapul. Én már ezt átéltem, megtapasztaltam, tehát tudok úgy írni róla, ami miatt az olvasó nem fog körberöhögni. A pszichológiát mai napig kicsit erőltetnek érzem. Beszélgetünk, fizetünk érte, hogy meghallgassanak, de valahogy elmarad a várva várt hatás. A gyógyulást sem lehet igazából nyomon követni. Honnan tudhatnád, hogy mikor lesz az alkalmaknak eredménye, vagy milyen úton kellene elindulnod, amikor maga a pszichológus sem tudja, csak sötétben tapogatózik.
Taníthat neked technikákat, hogy hogyan kezeld a stresszt, hogyan birkózz meg egyes élethelyzetekkel, de mi van, ha nincsen időd átgondolni és készülnöd a HELYZETEKRE, millió éveket, hanem spontán kell cselekedned és elrontod? Az élet egyébként is helyzetek milliójából felépülő útvonal. Nincs mindig mellettünk egy lélekbúvár és mennyit kell még fizetni, hogy kicsit is boldognak/boldogabbnak érezhessük magunkat? A lelkibeteg ember nem eleget fizet azzal, hogy fóbiái vannak, hogy úgy érzi soha nem lesz elég jó, elég szerethető, elég ügyes... stb. stb?
Szerintem a fóbiákat, lelki betegségeket a környezet alakítja ki. Ez nem egy ilyen örökletes valami.. húúú apukám félt a pókoktól, mostmár én is félni fogok. Nagyon sok minden múlik azon, hogy hol szocializálódik az ember, hogy milyen alapvető értékeket kap az egyik legfontosabb közegtől a családtól. Hogy az elsődleges tükör, az anyuka vagy apuka, milyennek látja azt a kicsi palántát, aki  egyszer majd egyedül kell, hogy boldoguljon a nagyvilágban.  Megdícséri-e, ad-e neki önbizalmat? Körül veszi-e őt szeretettel, biztonságos légkörrel? Megnyugtatja-e ha fél, szán-e elég időt rá? Meglátja-e a gyerekben a lehetőséget, ami esetleg neki nem adatott meg? Mennyire képes feláldozni önmagát érte?