Hogyan várod........?!
Az egész félévem a küzdelemről szólt. Próbáltam erősnek mutatkozni olyan helyzetekben, amelyek a hétköznapi emberek számára rendkívül egyszerűek.
Részt vettem az egyetemen minden előadáson, megpróbáltam barátokat szerezni, szeretetteljes légkört teremteni magam köré. Felépítettem magamnak egy védőpalánkot, ami egy ideig nagyon szépen védte is azt a várat, ami én vagyok.
Azonban az utóbbi időben ez a védőpalánk elkezdett megdőlni és már nincsen semmi sem, ami mögé elbújhatnék. Megdöbbentő, mintha egy meztelen várban kellene laknom. Magam is teljesen lemeztelenedtem, kendőzetlen vagyok. Nincsenek barátaim, ha voltak is, hát elmenekültem előlük. Könnyebb volt, mintsem szembenézni azzal a ténnyel, hogy mások igenis szerethetőnek gondolnak engem. Olyan embernek, akivel érdemesebb mélyebb baráti kapcsolatokat kialakítani. Mindig félek.. az aktuális naptól, olykor az öregségtől vagy a haláltól, néha magától a félelemtől is.. csak fekszem az ágyamban és gyakorta érzem, hogy valami nyugtalanság lapul a szívemben, sokáig nem tudok elaludni. Úgy érzem, hogy én nem vagyok olyan mint a többiek. Régen azt hittem ez a művészlélek ség azaz sajátosan élem meg a külvilág rezgéseit, és hogy a művészlelkeknek mind az a sorsuk, hogy egyedül maradva magvas gondolatokat hozhassanak létre a világnak. De ez nem így van... a művészlelkek egyáltalán nem sajátja az egyedüllét. Én beteg vagyok. Mentálisan beteg. Egy egészséges testben egy lelkisérült ember, akit sohasem hagytak kibontakozni.. nem kérdezték a véleményét, nem ültek le vele beszélgetni, nem foglalkoztak vele eleget. És aztán talán már saját magam is elfogadtam belül, hogy uhh lehet tényleg nem vagyok elég érdekes.. és láthatatlanságra vágytam. Igen. Mindenhol láthatatlan akartam lenni, mert ami igazán én vagyok az még számomra is teljesen homályos. Hogyan várom el, hogy mások szeressenek, ha én saját magamat nem tudom szeretni? Hogyan várom el, hogy mások megbízzanak bennem, ha én magam nem bízok magamban? Hogyan várom, hogy mások nézzenek valamibe, ha én magamat nem nézem semmibe?
Hogyan? Mikor? Meddig?
Részt vettem az egyetemen minden előadáson, megpróbáltam barátokat szerezni, szeretetteljes légkört teremteni magam köré. Felépítettem magamnak egy védőpalánkot, ami egy ideig nagyon szépen védte is azt a várat, ami én vagyok.
Azonban az utóbbi időben ez a védőpalánk elkezdett megdőlni és már nincsen semmi sem, ami mögé elbújhatnék. Megdöbbentő, mintha egy meztelen várban kellene laknom. Magam is teljesen lemeztelenedtem, kendőzetlen vagyok. Nincsenek barátaim, ha voltak is, hát elmenekültem előlük. Könnyebb volt, mintsem szembenézni azzal a ténnyel, hogy mások igenis szerethetőnek gondolnak engem. Olyan embernek, akivel érdemesebb mélyebb baráti kapcsolatokat kialakítani. Mindig félek.. az aktuális naptól, olykor az öregségtől vagy a haláltól, néha magától a félelemtől is.. csak fekszem az ágyamban és gyakorta érzem, hogy valami nyugtalanság lapul a szívemben, sokáig nem tudok elaludni. Úgy érzem, hogy én nem vagyok olyan mint a többiek. Régen azt hittem ez a művészlélek ség azaz sajátosan élem meg a külvilág rezgéseit, és hogy a művészlelkeknek mind az a sorsuk, hogy egyedül maradva magvas gondolatokat hozhassanak létre a világnak. De ez nem így van... a művészlelkek egyáltalán nem sajátja az egyedüllét. Én beteg vagyok. Mentálisan beteg. Egy egészséges testben egy lelkisérült ember, akit sohasem hagytak kibontakozni.. nem kérdezték a véleményét, nem ültek le vele beszélgetni, nem foglalkoztak vele eleget. És aztán talán már saját magam is elfogadtam belül, hogy uhh lehet tényleg nem vagyok elég érdekes.. és láthatatlanságra vágytam. Igen. Mindenhol láthatatlan akartam lenni, mert ami igazán én vagyok az még számomra is teljesen homályos. Hogyan várom el, hogy mások szeressenek, ha én saját magamat nem tudom szeretni? Hogyan várom el, hogy mások megbízzanak bennem, ha én magam nem bízok magamban? Hogyan várom, hogy mások nézzenek valamibe, ha én magamat nem nézem semmibe?
Hogyan? Mikor? Meddig?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése