Egy elfeledett maci

Az emberek többsége általában kellemetlenségeket érzékel abból, ha elfelejt valamit. Vannak dolgok, amiket könnyen elfelejtünk, (ha már kategorizálni és rendszerezni akarunk) és vannak, amiket egyáltalán nem.  A folytonás rohanás azonban elősegíti mindezt, kialakul bennünk egy skála.. lesznek nagyon fontos, kevésbé fontos, és egyáltalán nem fontos dolgaink.  Például az, hogy megálljunk, elgondolkodjunk, rendszerezzünk, feltérképezzünk háttérbe kerül a jelen problémáival szemben, amiket szinte azonnal kell megoldanunk. Az idő, a távolság elmossa az emberi kapcsolatok erősségét, egy gimnáziumi barátság nem biztos, hogy kitart akkoris, amikor Pistike, Marika, vagy Rozika bekerül egyetemre. A változás szükséges, de nem feltétele annak, hogy megfeledkezzünk dolgokról, megfeledkezzünk másokról, hátrahagyjuk azokat az emlékeket, amik más helyekhez, időhöz, térhez kötnek bennünket. Ez nem egy doboz, amit lezárhatunk, az emlékeink mélyen bennünk élnek és felszínre törnek akkor, ha meglátjuk azokat a személyeket, akikkel megéltük őket.
Szükség van arra, hogy néha visszatérjünk oda, ahonnan jöttünk, beszéljünk azokkal, akik a múltunkat alkották, akik ismerték a régi énünket, akik mérföldkövei lehettek az eddig megtett útunknak.. nem szégyen hátrapillantani. A gyerekkorunkat milyen sokszor fel akarjuk idézni.. és mennyit teszünk annak érdekében, hogy ez meg is történhessen. Fényképeket készítünk, netán videózunk kérdezősködünk nagyszülőktől, szülőktől.. teljesen érdeklődőek vagyunk. Mi történik a régi barátokkal? Őket nem vesszük elő, mint az elfeledett macit.. ők nem érdekesek, velük nem kell megint játszani?

A játszótársam mondd, akarsz- e lenni? - kérdezi Kosztolányi is. A kérdés adott, vajon mi mit felelnénk?