"Éltem és ebbe más is belehalt már"
Létezik olyan a világon, aki esetleg nincsen tisztában azzal, hogy ki írta ezt a sort? Nem hiszem, ha pedig igen ( azaz mégis megcáfolnánk az állításomat) akkor örömmel hozom a tudomására, hogy biz ezt még annak idején József Attila vetette ama ominózus pergamenre.
Nem véletlen, hogy pont ilyen negatív felütéssel kezdem meg ezt a mai megnyilatkozásomat, jellemző az egész nyaramra, illetve életfelfogásomra ez az összetett mondat. Úgy hiszem, igazán csordultig megtelt a poharam az utóbbi időben. Rengeteg negatív kritika ért, illetve olyan dolgokat csináltam, amiket rám erőltettek (tehát feleannyi lelkesedéssel). Gondolok itt jogosítványszerzésre és az autóvezetéssel kapcsolatos élményeimre, amiket még ilyen idősen nem biztos, hogy meg akartam tapasztalni. Minden egyes alkalommal, mikor vezetni kellett menni, tudtam, hogy én ezt nem akarom.. az oktatómmal pedig egyáltalán nem lett túl jó a viszonyunk. Ez azért is alakulhatott így, mert én eleve nem bírom azokat az embereket, akik már az első benyomásból megítélnek másokat és folyamatosan ezekbe a falakba ütköztem, amikor megpróbáltam vele megütni a közös hangnemet, így hamarosan beláttam, hogy jobb lesz, ha feladom és nem akarom/akartam megváltoztatni a már amúgyis kialakult, meglévő jellemét. Szenvedtem az egyedülléttől, az értéktelenségtől, az érdektelenségtől, a szeretetlenségtől, de egyszerűen nem tudtam ezektől a negatív érzésektől megszabadulni, mert az utóbbi időben ezeket a feszültségeket sírással sem sikerült olykor magamban feloldani. Márpedig, ha az ember eljut egy olyan szintre, hogy egy kiadós sírás után sem tud megnyugodni, akkor ott már elég nagy a probléma. Több oldalról is megkaptam, ha beszélgetett velem vagy egy fiú vagy egy lány, akit megismertem,( merthát annyira azért nem vagyok elzárkózó lény, hogy ne építsek ki új kapcsolatokat), hogy azért én más vagyok, mint az átlag. Dehát ez tulajdonképpen mit is jelent, mit takar? És egyáltalán jó ez? Az ovis gyerekek szenvednek attól, ha mások és nem játszanak velük a többiek. Akkor ez nekem miért lenne jó? Szóval értitek. Elkezdtem ezen gondolkodni, de valami iszonyat sokat és egyre többet és többet. És rájöttem nem is biztos, hogy olyan jó, olyannak lenni, mint amilyen én vagyok. Vagy egyáltalán milyen vagyok én? Azt legalább tudom, hogy milyen akarok lenni... boldog, kiegyensúlyozott, értelmes fiatal nő. És hogy mindezekhez, hogy fogok eljutni? Kanyargós csigalépcsőn.
Nem véletlen, hogy pont ilyen negatív felütéssel kezdem meg ezt a mai megnyilatkozásomat, jellemző az egész nyaramra, illetve életfelfogásomra ez az összetett mondat. Úgy hiszem, igazán csordultig megtelt a poharam az utóbbi időben. Rengeteg negatív kritika ért, illetve olyan dolgokat csináltam, amiket rám erőltettek (tehát feleannyi lelkesedéssel). Gondolok itt jogosítványszerzésre és az autóvezetéssel kapcsolatos élményeimre, amiket még ilyen idősen nem biztos, hogy meg akartam tapasztalni. Minden egyes alkalommal, mikor vezetni kellett menni, tudtam, hogy én ezt nem akarom.. az oktatómmal pedig egyáltalán nem lett túl jó a viszonyunk. Ez azért is alakulhatott így, mert én eleve nem bírom azokat az embereket, akik már az első benyomásból megítélnek másokat és folyamatosan ezekbe a falakba ütköztem, amikor megpróbáltam vele megütni a közös hangnemet, így hamarosan beláttam, hogy jobb lesz, ha feladom és nem akarom/akartam megváltoztatni a már amúgyis kialakult, meglévő jellemét. Szenvedtem az egyedülléttől, az értéktelenségtől, az érdektelenségtől, a szeretetlenségtől, de egyszerűen nem tudtam ezektől a negatív érzésektől megszabadulni, mert az utóbbi időben ezeket a feszültségeket sírással sem sikerült olykor magamban feloldani. Márpedig, ha az ember eljut egy olyan szintre, hogy egy kiadós sírás után sem tud megnyugodni, akkor ott már elég nagy a probléma. Több oldalról is megkaptam, ha beszélgetett velem vagy egy fiú vagy egy lány, akit megismertem,( merthát annyira azért nem vagyok elzárkózó lény, hogy ne építsek ki új kapcsolatokat), hogy azért én más vagyok, mint az átlag. Dehát ez tulajdonképpen mit is jelent, mit takar? És egyáltalán jó ez? Az ovis gyerekek szenvednek attól, ha mások és nem játszanak velük a többiek. Akkor ez nekem miért lenne jó? Szóval értitek. Elkezdtem ezen gondolkodni, de valami iszonyat sokat és egyre többet és többet. És rájöttem nem is biztos, hogy olyan jó, olyannak lenni, mint amilyen én vagyok. Vagy egyáltalán milyen vagyok én? Azt legalább tudom, hogy milyen akarok lenni... boldog, kiegyensúlyozott, értelmes fiatal nő. És hogy mindezekhez, hogy fogok eljutni? Kanyargós csigalépcsőn.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése